Chilia Veche

Chilia Veche
Horgászat időpontja: Valamikor régen...

Egy olvasónk osztotta meg ezt a hosszabb szösszenetet velünk. Nem mindennapi cikk, az biztos. Az írásból átérződik a Duna-delta hangulata, a vadvíz szépsége és kiszámíthatatlansága.

In medias res...

Második reggel a faházban. Kisvirág teljes kómában tapogatózik kifelé az ágyból.

- Már megint reggel van? Megyek kávét inni.
- Vegyél fel valamit! -- javasolom neki. -- Habár tuti sikered lenne így a srácoknál.

Nagyon meleg volt az éjszaka. Egészen könnyített szerelésben (nélkül) aludt. Nekem Kisvirág felöltözése után elterelődik a figyelmem és az elkövetkező pecáról kezdek ábrándozni. Kis megrovással kezdem saját irányomban. Micsoda lusta disznó vagyok, már rég kint kellene lennem a vízen. Gyuri javallotta is a hajnali indulást, de leszavaztam. Mégis csak én vagyok a vendég, sőt fizető vendég. A halak várjanak türelemmel, míg kialszom magam. Hát ez bejött. Legalább nyolc óra. A potykák meg sorban állnak a kijelölt árnyas helyen. De hiába. Se horgász, se etetőkaja. A reggelijük elmarad. Nem úgy a mienk. Alig bírok felállni az asztaltól. Muszáj volt kicsi páromnak is besegítenem a fogyasztásban.

- Az ebédet majd kihagyom -- fogadkozok neki. -- Az úgy is hideg zaba lesz.
- Persze -- csillogó szemmel mosolyog. -- Ismerlek már! Csak nem arra gondol, hogy a fogadalmam az ebédidőig tart? Micsoda feltételezés!
- Úgy jóllaktam, lehet még a vacsorát sem bírom megenni. Napközben meg elleszek a halakkal. Nem lesz időm a falásra.
- Rendben. Habár én nem leszek ott. Inkább napozgatok meg olvasok az udvaron.

Gyuri érkezik a teraszra.

- Mi a terved mára? Tisztára gyakorlatias az ürge. Legszívesebben nem hagyna egy perc pihenőt sem.
- Hát... -- válaszolok a határozottság jegyében.
- Szerintem menjünk ki a tegnapi helyre a Kis Csernovkára.

Indulás

- Viszünk etetőanyagot. Már előkészítettem. A mai napomat teljesen rád szánom. A többiek nem tartottak igényt különösebben a segítségemre.
- Jó! -- Egyezek bele ennyi áldozatkészség láttán.

Egészen meghatódom. Majd ha senki nem látja alkalomadtán tele sírom a zsebkendőmet. Nem. Talán ez utóbbit mégsem: Kemény horgász lennék, vagy mi a szösz?

- Az én csónakommal megyünk -- fokozza a hatást ez a horgász vezetők gyöngye.
- Ezt nevezik teljes körű szolgáltatásnak. De azért ne szokd meg! -- teszi hozzá mielőtt a hálától eltelve a nyakába borulnék.

Aztán bepakolunk a csónakba. A tanyától a kikötőig át kell menni az úton és a kocsma hátsó udvarán. Sok a mindenfelé bóklászó kutya. Kisvirág alapvetően fél az ebektől. Ezt már Gyuri is tudja. Őrzöm a cuccot a csónakban. Gyuri jön le a párommal, az utolsó holmikat hozzák.

- Doki! - üvölti nekem a becenevemet.
- Képzeld ezen a rövid úton három kutyatámadást kellett visszavernem -- és oly megdicsőült képet vág hozzá, mintha az egész tényleg igaz lenne.
- Egy lovag veszett el benned -- nyugtázom az álhírt.

Kisvirág csak zavartan mosolyog.

- Fogjátok ki mindet! -- nevetve integet utánunk.

Kicsi alakja lassan eltűnik a kikötői rámpán (Te jó ég lehet, hogy most ott hagytuk szó szerint az ebek harmincadjára? Ez a kutyaütő hős lovagnak bezzeg eszébe sem jut.) Száguldunk a tett helyszínére. Kb. tizenhárom kilométer. A huszonötös Yamahával harmincöt perc.

Horgászat

Beetetünk, majd kipakolunk a tényleg árnyas és kellemesen kitaposott helyen. Ekkor üt belém a felismerés. Ez a hóhányó tavaly még szolidan a világ legjobb legyezőhorgászának tituláltatta magát, aki legfeljebb pergetni hajlandó még.

- Te Gyuri! Nem fogsz te itt kurvára unatkozni? Hiszen pontyozni jöttünk.
- Ne aggódj! Mondtam már, mindent a vendégért. Hoztam széket is. Aztán meg délben elmegyek pergetni -- azzal kipakol két pergető botot a csónakból.
- Micsoda szégyen. Erre a príma kis botra bojlis végszerelék. Na add ide a befűző tűt! Fogok én is egy nagy kövér potykát --
de nem sok igazi lelkesedés látszik rajta.

Én az engedélyezett maximális három bottal próbálkozok. Egyet Gyuri adott kölcsön még megérkezésünkkor. Igazi bojlis dióverő a megfelelő orsóval, szőtt zsinórral és önbevágó végszerelékkel. Kipróbálásra kapta valami gyártótól, vagy forgalmazótól. Roppant durva dolog. Előző nap úgy kicsörlőztem vele egy hármas nyurgát, hogy megnyikkanni sem volt ideje. Nem tetszik igazán, de hátha tényleg jön rá valami drabális jószág. Ki bírna vonszolni egy kisebbfajta vaddisznót is a vízből. Erre bojlit tettem kettőt is a la Gyuri gyártmányából. A saját kis teleszkópos botomra kukoricafüzért, míg a feeder boton 25-ös zsinóron, nyolcas horogra két kukorica szemet tűztem. Gyuri egy szem bojlival próbálkozik a pergető botjával. Helyet foglalunk a kényelmes székeken árnyékban.

Már van vagy 10 óra. Legyező pecásunk az idővel kapcsolatosan megjegyzi:

- Most kéne hazamenni. -- Destruktív álláspont ez szerintem. Csak nem a hajnali kelés mellőzésére céloz?
- Ha van kapás, akkor most is van --
bölcselkedem. Illetve kapás egyelőre egy szál se, de még lehet.

Nem tudhatjuk előre. Ami kapás van az most van, ha van. Ha meg nem volt azt legfeljebb csak este jelenthetjük ki, amikor már elindulunk hazafelé. Ez csak világos nem. Még a végén egészen belegabalyodok, mint egyszeri horgász a fogási napló vezetésébe.

- Talán hajnalban... - ragaszkodik Gyuri a napszakhoz.
- Ugyan mi van hajnalban? Párásság, kialvatlanság meg szúnyogok. Most kapjuk el őket. Intézkedjél! Te vagy a vezető.

Ekkor végre bejelentkezik a finom szerelékre egy kárász. Ez is valami.

- Mit gondolsz, nem kéne frissíteni az etetésen? -- teszi fel a kézenfekvő kérdést vezetőm.
- A kárászból ítélve lehet felfalták a nagyját a kukoricának -- vélekedem.

Gyuri bepattan a csónakba. Evezővel ügyködik csendesen, nehogy elriassza a halakat. Megszórja a terepet. Visszaevez. Tényleg igyekszik, hogy fogjak valamit. Mikor megnyugszik a víz és mi is kezdünk álmosodni, végre megérkezik az első ponty. Természetesen a feederbotra. Egy kiló körüli, de így is óriási ramazúrit csap. Sikerül begyűjtenie a másik bot zsinórját is. Gyuri szakszerűen megszákolja. Én meg azon nyomban visszadobom.

- Az a baj, ha bejönnek a kicsik is az etetésre, a nagyok nem fognak hozzáférni a kajához -- magyarázza a méretet.
- Ha vannak kisebbek, akkor lesznek nagyobbak is -- válaszolok egy közhellyel, amit tán még apámtól hallottam, és amikor ő mondta roppant idegesített. Gyuri sem bírja tovább a pontyozás fáradalmait. Előbb ebédel, majd...
- Elmegyek pergetni -- jelenti be. És lőn. Csónakba be, elevez, pergető bot elő és már repül is a wobbler.
- Végighúzom az alját. Hátha rávág valami és szépen kezd lecsorogni a vízzel... Alig húzta el a csíkot a teleszkópos botomon beindul a nyeletőfékes orsóról a szőtt zsinór a víz irányában. A bot vége lelkesen bólogat.
- Igen, arra, arra, megy a halacska, te balfék csinálj valamit! -- mondaná bizton, ha beszélni tudna.
- Nyugi ez már szinte a miénk -- felakasztotta magát.

Mégse vagyok nyugodt. Remegő kézzel kapom fel a botot. A nyeletőfék visszaváltva, majd bevágok. Úgy tűnik jól akadt. A hal majd kitépi kezemből a botot. A rendes fék kicsit beragadt, de a zsinór erős. A hal szája az akadás helyén viszont kevésbé. Megkönnyebbül hirtelen a bot.

- Kiakadt a rohadt életbe -- jövök rá az igazságra. Kitekerem a szerkót. Még a kukoricafüzér is rajta van a horgon.
- Frász, frász és megint csak frász. Cifrábbakat is mondok, de persze hiába.

Bánatomban eszek valamit. Csak egy kicsi diétás szalonnát. Alig lehet egy negyed kiló a mellé tett kolbásszal együtt. Igazán nem hizlal. Eléggé húsos tehát diétás. Nem számít szinte a fogadalmam megszegésének. Csak fájdalomdíj. Megérdemlek tán ennyi kárpótlást? Gyuri visszaérkezik a csónakkal. Szakad róla a víz. Jót napozott a déli verőfényben. Kérdő tekintetemre leverten és kissé bizonytalanul közli:

- Volt egy rávágásom -- talán. Előadom a kapásom történetét. Kicsit sajnálkozik, de benne ül a kétkedés csírája történetem hitelességét illetően. Sebaj. Beszélgetünk.
- Jól érzed magad? - kérdezi elmésen, mintegy a dolgok közepébe vágva.
- Jól. - igyekszek tömören fogalmazni.
- Mert? - nem tágít, beszéltetni akar.
- Pecázok, nem kell dolgozni, nyaralunk, jó a hely, a társaság, szép a táj, este meg nyomjuk a söröket. Ha még halat is fogok az szinte hab a tortán. -- váltok át bőbeszédűbe.

Gyuri megnyugszik. A vendég elégedett. Na azért. Mégse kell a vízbe dobnia, hogy jobb belátásra bírjon, ha esetleg valami nem smakkolna. Amúgy is túl nehéz vagyok. Ez nincs a feladatai között. A feederboton azért néha vannak kapások. Kárász, karika keszeg, dévér, piros szárnyú és még egy termetes bodorka is. Főleg ha átváltok giliszta csalira. Azt szinte azonnal cibálják a kisebbek. A bot spiccének kis behajlásánál is igyekszek azonnal bevágni. Egyszer csak szép kapás indul tűzőszúnyog ízű kukoricára (Mi marhaságot ki nem találnak? Vajon milyen íze lehet a tűzőszúnyognak? Nem kóstolom meg). Gyorsan kezd behajlani a botvég. Bevágás után egy nagy rúgás a válasz a túl végről.

- Megvan? -- kérdi mentorom!
- Úgy tűnik igen. -- magam is bizonytalankodom kissé. A bot karikába hajolva, de a hal nem igazán mozdul. Mintha elfeküdt volna.
- Á csak beakadtál -- hinti el a kétkedés magvait a fogás lehetősége iránt a főhorgász.
- Szerintem nem. Néha azért mintha mozogna -- közlöm tapasztalataimat.
- Megpróbálom húzni egy kicsit. A sok erős felszerelésből persze ez is a leggyengébb láncszemet választotta -- bölcselkedek némi izgalmak közepette.

Aztán elszabadul valami elemi erő a zsinór másik végén. A hal kitör folyásirányt és lehúz vagy húsz méter zsinórt. Szerencsére van hely a fárasztáshoz. A kapás a víz közepén történt a fősodor és a visszaforgó víz határvonalán.. Lassan visszakényszerítem a halat oda ahonnan elindult. Néha ki ki tör oldalirányban is. A féket állítgatom, nehogy megtépje a viszonylag vékony zsinórt. A bot is sokat segít rendkívüli rugalmasságával. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve felém indul a leendő zsákmány. Beszedem a zsinórt és átfut rajtam a rémület, hogy már megint leakadt a hal. Majd meggondolja magát és oldalazva a part felé indul folyásirányt. Távolabb van egy bokor, arra nem engedhetem. Szerencsére a bokrot nem éri el. Később folyamatosan csökken a távolság és egyre kisebb köröket leírva közeledik a hal. Gyuri máris lesben áll a szákkal és lehuppan a víz szélére egy kiálló buckára.

- Ha túl nagy lesz a hal, akkor legfeljebb sapkának lesz neki jó ez a szák --ad hangot immár sokadszor felszerelésem alkalmatlanságának.
- De nyugi akkor is kivesszük valahogy. A nyurga kezd elkészülni az erejével és többször nagyot hörpöl a levegőből is. De még erősen küzd. Kavarja a vizet a hatalmas farok úszója.
- Talán hat kiló -- nyugtázza Gyuri a látványt. Bele fog férni éppen a szákba. Csak óvatosan van még ebben erő. És valóban. A ponty nagyon megriad, mikor meglátja a szákot és mögötte a valószínűtlenül szőke horgászmestert, meg az őszülő szakállas túlméretezett vendéghorgászt.
- De randák vagytok -- gondolhatja. Megpróbál menekülni. Sivít a fék, de ebben a kirohanásban már nincs elég erő és hamar megfékezem. Visszahúzom a halat Gyuri elé, aki alátolja a szákot. A ponty ügyesen kifordul a csapdából.
- Lehet mégse fér bele -- bizonytalanodik el kicsit a nagymester.
- Próbáljuk újra! Aztán ismét ráhúzza a nyurgára a szákot, ami teljes testével csapdába kerül.
- Ó te gaz szőkeség csak nem ki akarsz meríteni? -- próbálok belelátni a hal lelkivilágába. Mindenesetre nagyon zokon veszi ez újabb inzultust és hatalmas rúgással kirepül a szákból vissza a vízbe. Ezzel előtte az összes puskaporát. 

A harmadik kísérletre beletörődik sorsába és Gyuri immár a feje felől végleg a szákba, majd a partra segíti.

- Csak meglett, pedig próbáltam leverni a horogról gyakorol némi önkritikát szákoló mutatványához.

Előveszem a digitális mérleget, amiről kiderül, hogy csak libra nevű mértékegységben hajlandó működni. Kilogrammra nem tudjuk átállítani a kínai gyártmányú Rapala márkájú mérleget. Szóval a hal szákkal együtt 15 LA és még valami töredék. Visszamérve a merítőt a hal 14 LA meg valamennyi. A mérlegen ékes felirat: Max 50 LA/25 KG. Ebből kiindulva 1 KG kb. 2 LA. A hal tehát jó hét kilós. Szuper. Kb. annyira is saccoltuk. Gyuri fényképez a telómmal én meg vigyorgok, mint a tejbe tök. Gyönyörű, hibátlan pikkelyzetű, csupa erő, hengeres, sárga hasú, jószág. Sajna a haltartót otthon feledtük az előző napi halfogás nyomán. Gyuri az asztalra szánja a halat ezért kantárt készít neki.

- Nem túl szabályos, de ha fejbe ütöm, akkor estére megbüdösödik ebben a melegben -- magyarázkodik. Magam is szeretném hazavinni a halat, hogy szerényen megbújván mögötte fogadjam a többiek gratulációját és persze Kisvirág remélt csodálatát.
- Ok vigyük haza. Szeretném lefényképezni a rendes géppel is. -- egyezek tehát bele a madzagos rabosításba.
- Nagyon izgultál közben? -- kérdezi Gyuri, mert szeretné kiélvezni a sikert és talán kicsit várja is a dicséretet a príma vezetésért és helyválasztásért.
- Hát igen, picit felszaladt a pulzusom -- vallom be, mint egy kezdő. Ezért már érdemes volt eljönni. Ekkora vadpontyot még nem fogtam.
- Én cseppet sem izgultam -- árulja el kicsit fellengzősen főhorgászunk, nehogy már azt higgyem, hogy ez a pontyocska valami nagy fegyvertény lenne. De azért látom örül ő is, ha nem is annyira a halnak inkább annak, hogy nekem sikerült egy kellemes élményt szereznie.

Gyuri újra etet. Várjuk a további kapásokat. Egészen elmélázunk, mikor egy óriási loccsanás hallatszik a csónak mellől. A kantáros pontyunk magához tért és hatalmas kiugrással próbál szabadulni, de persze hiába. Újra kisebb kapásokkal vacakolok. Gyuri uzsonnázik. Kenyeret dobál a vízbe. A snecik vadul zabálják. Amint a visszaforgó víz odébb viszi a kenyérfalatokat feltűnnek a piros szárnyúak is. Gyuri kezd beizgulni. Azonnal kiveszi a könnyű pergető botot. Bojlis szerkó le, kicsi wobbler fel. És máris elemében van. Végre pergethet valamire. Sajna közben a kenyeret megették a halak vagy elvitte a sodrás.

- Rendben, már nem eszek több kenyeret. Beszórhatod a maradékot -- adok zöld utat az újabb kenyéradag felhasználáshoz.
- Megpróbálok fogni belőlük. Gyönyörű piros szárnyúakat láttam -- magyarázza a kenyérpazarlást. Csendben oson a parton és a kikötött csónakban. A kenyér csali azonban hamar elfogy és a sodrás is gyorsan elviszi. A piros szárnyúak elmennek. Helyettük egy kisebb balin vág rá a kis wobblerre, de lemarad.
- Kár, hogy nincs több kenyerünk. Legközelebb hozok egy egész veknit -- sajnálkozik a mű csalik szerelmese. Aztán inkább összepakolja a felszerelését. Elege volt a pontyozásból. Azt rám hagyja. Üldögélünk tovább és tervezzük a hazaindulást.
- Na még egy fél óra és megyünk vacsizni meg sörözni.
- Ahogy akarod, de felőlem maradhatunk sötétedésig is -- ígéri Gyuri könnyelműen.
- Hogyne, hogy felzabáljanak a szúnyogok -- ijedek meg a lehetőségtől.

Kezdenék is pakolni, mikor újra megszólal a teleszkópos boton a nyeletőfék. A zsinór ütemesen tekeredik lefelé, az orsó szépen muzsikál, zene ez füleinknek. Szebben szól, mint a legmenőbb hifi. Most nem szabad elszalasztanom. Felveszem a botot. A féket is lazábbra állítom nehogy beakadjon, és a nyeletőfék visszakapcsolása után rögtön bevágok. Nem akarom megismételni a fenti leírást a hal elvesztéséről ugyanezen botról. Annyi a különbség, hogy kicsit tovább volt rajta a horgon és így még jobban éreztem micsoda termetes példány lehetett. Nézek bambán magam elé és az üres horgot bámulom.

- Ez már elment, nem tehetünk semmit -- állapítja meg Gyuri a tényállást.
- A rohadt életbe. Valamit rosszul csinálok?
- Mutasd a szerkót! -- kezd vizsgálatba helybeli szakértőm.
- A bot végén a spiccgyűrűt ki kéne cserélni, mert több helyen bevágódott. Az orsón akadozik, szorul a fék, nem megbízható. De ami a legnagyobb hiba, kicsi a horog. Ha csak a bőrbe akad, könnyen kiszakad, kivágja magát. Tegyél rá egy legalább kétszer ekkorát.
- Nem vagyok híve a durva nagy horgoknak. Én már ezt a hatos hayabusát is megfelelőnek gondoltam.
- Szerintem nem jó, de hát te tudod, mit csinálsz.

Kicserélem a horgot, de ez már eső után köpönyeg. Két jó halam is elúszott. Nem vagyok biztos abban, hogy a horog a hibás. A meglévő pontyot a nyolcas horog is megtartotta. Inkább rosszul akadt. A nagy horog valóban jobban akadhat, de annak a szerelék durvasága az ára. Talán nem véletlen, hogy a nagy horgokkal szerelt bojlis csalikhoz ma hozzá sem nyúltak a halak. A finomabb végszerelékeket vették csak fel. Ki tudja. Mindennek valami ára van. Vagy kapás, vagy biztosabb akadás. Nehéz eltalálni a középutat. Bepakolunk a csónakba. Az utolsó pillanatban a kikötött potyka újra kilő a vízből. Kicsit megfeledkeztünk róla. Gyuri éppen ott matatott valamit.

- Az anyád... Nézd már, hogy rám ijesztett -- hőkölt hátra.
- Nem akar itt maradni. Még jó, hogy jelentkezett -- azzal besegítem a halat a csónakba. Megyünk vissza a horgász tanyára.

Összességében

Tulajdonképpen príma a hangulatom. Sikerült egy gyönyörű, nagy vadpontyot fogni. Ígéretes kapások is voltak, és a víz valami csodás. Hiába a delta utánozhatatlan vadvíz. Elérjük a Nagy Csernovka ágat, ahol szétválik a Babina és a Kis Csernovka ágra. A nap már túljutott jócskán a delelőjén és közelít a horizonthoz, de azért még erősen süt a csónak bal oldala felől. Nézem a tájat, a régi határőr tornyokat, a víz szélében sétálgató vízi madarakat, a vadon legelésző lovakat, szarvasmarhákat, juhokat. De legszebb persze a víz. A csónak orránál, ahogy az felveri a víz permetet és azon megtörik a napsugár prizmaként szórva szét a színeket. Ott van a felcsapódó víz permetben a szivárvány, ami követi a hajó elejét. Eltűnik, majd megint előjön, ahogy a víz felvágódik. Lenyűgöző látvány külön nekem. Béke és nyugalom költözik a szívembe. Nincs ennél jobb érzés, jobb foglalatosság. Ráadásul vár már Kisvirág és várnak a hűtőben a hideg sörök is. Halihó! Szép az élet. Epilógus: Csabi nevű csaposunk megcsinálta az újabb képeket rólunk Kisvirággal és a halammal. Aztán hozta a sört, majd érkezett a finom vacsora is. Aurika és Peti megint kitettek magukért. Egészen elpilledtem. Mindenki megérkezett, de a legnagyobb fogott hal az enyém volt aznap. Lefekvéskor még szolidan egy régi P. Mobil szám járt az eszemben: ``...én, én vagyok a király``!



Hozzászólás(ok) 2 hozzászólás
Hozzászóláshoz regisztráció / bejelentkezés szükséges.
Kattints ide...